Ka-bar tanto

Mikor az előző bejegyzésben látható késhez gyűjtöttem anyagot, akkor láttam, hogy van egy amerikai tanto verzió is. Rögtön elhatároztam, hogy ilyet is készítek majd. A készítés fej-fej mellett haladt az előzővel.

A kontúr és az "él" kialakítása után reszelővel elkészítettem a vércsatornát, ami kicsit keskenyebb mint az előző késnél. Látványelemnek ez is megteszi, és így hamarabb is elkészült. 

Hőkezelés után módosítottam picit a formán, átcsiszoltam a penge felületét és véglegesítettem a leélezést. Végül kapott egy finom kis - nem is tudom minek nevezik szakszóval - élletörést a pengehát, kb. a pengehossz feléig.

A keresztvashoz valami ismeretlen anyagot használtam, a lényeg, hogy hőkezelhetőnek bizonyult, így kicsit keményebb és szívósabb, mintha egyszerű laposvasól készült volna. Nem úgy mint a markolatgomb. 

Egy alapos zsírtalanítás után vaskloridos maratást kapott mindegyik fémalkatrész. Végre sikerült elérnem egy egységes, matt fekete (na jó, sötétszürke) felületet, ami baromi jól néz ki. Kár hogy nem igazán tartós. 

A markolatot az előző bejegyzésben leírtak szerint készítettem, de ez most elsőre sikerült, így a bőrkorongokat nem műgyanta tartja össze, hanem a bőrben lévő természetes anyag. Nem véletlenül készült régen természetes ragasztő bőrből is.

Képeket csak a kész késről tudok feltenni, a folyamat közben készült képeket egyszerűen nem találom.

A kés méretei megegyeznek az előző verzióval, és mivel akkor nem írtam le ezeket, most bepótlom. Penge: hossz 150mm, szélesség 31mm, vastagság 4,5mm. Markolat: hossz 125mm, szélesség és vastagság 32 mm.

Ka-bar kálvária

Van már vagy tíz éve, hogy elkezdtem ezt a kést. Közben kihagytam pár évet, és szegény csak porosodott és rozsdásodott a szekrény tetején. De legalább nem volt egyedül.

Sok hibába belefutottam a készítés során. Amit el lehet rontani, azt kb. mind elkövettem.

Először úgy gondoltam nem írom le, de hátha más is tanul belőle, így mégis leírom, kiírom magamból.

Hőkezelés után a felület korántsem volt olyan, mint amilyennek én azt elképzeltem. Persze, mivel olajban edzik. A hosszas tárolás miatt amúgyis rozsdagödrös lett a felület, az olajozás ellenére is. Kicsit meg is görbült a penge. A dekarbonizációról nem is beszélve, ami a vaskloridos maratásnál csúnya foltosodást tud okozni. Mire kész lett a penge, annyit le kellett csiszolnom, hogy a korábban elkészített keresztvasat és markolatgombot eldobhattam, újakat kellett készítenem. Előbbit valami ismeretlen minőségű edzhető acéllemezből készítettem, aminél működött a vaskloridos maratás, utóbbit viszont egyszerű lágyvasból, aminél nem igazán működik ez az eljárás. 

A markolat elkészítésére kis keresgélés után találtam egy technikát, amivel ragasztó nélkül is egyben marad markolat.

Felrajzoltam egy 5mm vastag bőrlapra a leendő "kockákat", kivágtam a téglalap lyukakat végül felkockáztam.

Melegvízbe beáztattam a korongokat, a markolattüskére felfűzve összepréseltem őket. Sajnos a présben elvetemedett az egész, paralelogramma lett, ami idétlenül nézett ki. Újra be kellett áztatnom, hogy szét tudjam szedni a markolattömböt. Ezután újrapréseltem, de szétesett. Megpróbáltam összeragasztani, de ismét szétesett. Végül a bőrkorongok felületét átcsiszoltam, így már fogta a ragasztó. A két végére ragasztottam egy-egy fiber lapocskát, mert azt olvastam, hogy a bőrben lévő anyagok korrodálhatják a velük érintkező fémfelületet, különösen, ha az nem rozsdamentes. Meg az eredetinél is így van.

Mostmár "csak" formára kellett csiszolnom a markolatot, ügyelve arra, hogy a vége szépen illeszkedjen a markolatgomb alakjához, ne legyen nagyobb, de kisebb sem. Utána az elejére készítettem két kis lapolást majd minden ötödik korong élébe egy körbemenő vájatot készítettem reszelővel. Majd enyhén bevizezve a felületet, egy fahengerrel erősen átdörzsöltem, amitől keményebb és simább lett. Na erről úgy látszik nem készült egy kép sem.

Következett a vaskloridos maratás, ami elég foltos lett, a markolatgomb pedig sokkal világosabb a többi acélnál. Visszacsiszolni nem akartam, mégiscsak katonai kés, aminél nem opció, hogy csillogjon. 

Ezért inkább a kőmosás mellett döntöttem. Egy üdítőitalos flakonból készítettem hozzá egy fúrógéppel meghajtott dobolót, ami ugyan összehorpadt néha a benne lévő súly miatt, de a célnak megfelelt.

Következett az összeszerelés és az élezés. Az élezés nagyját a szalagcsiszolóval csinálom 120-as szalaggal (ez a legfinomabb, ami nekem van), nagyon óvatosan, mert a vékony élbe könnyű belerondítani, és figyelni kell, nehogy felmelegedjen az acél, mert kilágyul. A végén egy olcsó, kínai késélezővel szép finoman megélezem a kést. Még mindig nem profi az élezésem, de innentől kezdve már nem veszélytelen jószág.

 

Már csak a markolat és a fémrészek felületkezelése van hátra, és kész is. Végre kész.